Ki ne szerette volna kisfiú korában a Western-t? Minden kisfiú álma vált valóra, amikor a műsorújságból kiderült, hogy aznap este egy jó kis “kóboj filmet” sugároz a tévé, és minden gyerek azt hitte abban az időben, hogy a jófiúk fehér kalapban mászkálnak, míg a rosszak feketében. Hála a mozinak és az olcsó, gyűjthető filmes képeslapoknak, hamar rájöttünk, hogy bézs, barna, szürke, esetenként sötétkék is lehet egy ilyen pompás fejfedő, hiszen a tévéből ez nem derült ki.
A dohányfüsttől hunyorgó férfiak, akik kártyáztak és nem ismerték az illemet, mert ugye kalappal a fejünkön nem ülünk az asztalnál, gyakran összerúgták a port valamin, és akkor jött a westernek fénypontja, a véget nem érő lövöldözés. Majdnem olyan féktelen, mint egy laza menet a Sweet Bonanza kerekén.
Féktelen és szabad
Minden kisfiú tátott szájjal bámulta ezeket a hősöket, ahogy egy mozdulattal parkoltatták lovaikat, ahogy egy halk szóváltás után elpattant náluk az ideg és lövöldözni kezdtek, de sosem maradt üres tárral a revolverük. Ezek a fickók nem pörögtek Sweet Bonanza-n, kimondhatatlan nevű wis… teákat vedeltek, mogorván néztek és, ha akadt egy bogyros hajú riadt hölgyemény a környéken, aki kedvelte a mosdatlanságuk szagát, mindig csukott szájjal csókolóztak vele.
Mindig csakis cowboy akartam lenni minden játékban, és sosem indián. Bankot akartam robbantani, mint ahogy azt manapság a Sweet Bonanza-n szokás. Pisztollyal az oldalamon, himbálózni akartam egy széken az asztalra tett sarkantyús csizmámmal és a szemembe húzott kalappal. Meg még köpködni is akartam, nagyon. És akartam még valami fontosat… Azt akartam, hogy más is értse, hogy vagány és kemény cowboy vagyok és ne röhögjenek ki, amikor a nagyimtól a vásárban szalmakalapot kérek a kakasnyalóka mellé ajándékba.